Miként csempészték a rajongók Nyugat-Németországba a nemzeti szocializmus művészeti tárgyait
A Spiegel International cikke Konstantin von Hammerstein tollából.
A Harmadik Birodalom eltűnt tárgyaira szakosodott nyomozók két bronz ló szoborra bukkantak, melyek egykor a Kancellária előtti emelvényen álltak. Valamint más, ebből a korszakból származó, évtizedek óta elveszettnek hitt relikviákat is megtaláltak. A kancellária a II. Világháború végén súlyosan megsérült. A háború után a szovjetek a vörös márványfalainak nagy részét felhasználva emlékművet építettek fel Kelet-Berlinben a háborúban elesett katonáik számára.
Öt állam rendőrsége összehangolt támadásokat hajtott végre az illegális művészeti feketekereskedelem több mint egy éven át tartó nyomozása során.
Adolf Hitler Harmadik Birodalmának bukását követően kedvenc szobrászművésze, Arno Breker a háború utáni években egy hatalmas, vörös téglás villában élt Düsseldorf-ban, ahol a stúdiójában, és az azt körülvevő 3 hektáros parkban bronz szobrokat gyűjtött a Birodalom korából. Az Arany Pártjelvénnyel kitüntetett szobrász keservesen panaszkodott a háború utáni sorsa miatt.
“Nem lehet elképzelni egy nála komorabb, jelentéktelenebb, és felháborodottabb embert.” Írta róla Werner Spies német művészettörténész, a Breker-el folytatott találkozóját követően.
1989. januárjában kopogtattak Breker ajtaján. Küszöbén egy régi ismerőse, az antik autókkal foglalkozó Helmut Schumacher állt, aki a közeli Aachen-ben lakott. Elhozta a Frankfurter Allgemeine Zeitung újság cikkét, amelyben a fiatal berlini művészettörténész, Magdalena Bushart ismertette, hogy nem sokkal korábban – 1988 nyarán – szokatlan felfedezést tett egy csendes kelet-német kisvárosban, Eberswalde-ban. Az ottani szovjet katonai bázis atlétikai pályáján hat bronz szobrot vett észre, melyek a Harmadik Birodalom korából származtak. A hat szoborból egy Breker munkája a “Der Künder” ( a hírnök ), a másik Fritz Klimsch “Berufung” ( a küldetés ) című két meztelen női szobra. Ezek a szobrok kicsivel magasabbak, mint a valós emberi magasság.
Thorak kiemelkedő művésze volt a Harmadik Birodalomnak. Művészetének nagy része neoklasszikus realizmus volt, amely dicsőítette a nemzeti szocialista erősségeket, a férfiasságot és a hatalmat. A háború után visszavonult „fél homályba”, de kapcsolatban maradt a jobboldali körökkel. Thorak az egyik utolsó interjújában azt mondta Hitlerről: “Megértett engem, és ha én művészetet alkottam, akkor megértette a művészetet.”
Ezen kívül a futópályán Josef Thorak két monumentális ló szobra ( az ügető lovak ) is ott voltak, melyek évtizedekkel korábban a Kancellária előtt kaptak helyet.
Breker nem úgy reagált a hírre, ahogy Schumacher várta volna. Az öreg egyáltalán nem volt meglepve.
“Már az elmúlt 25 évben már tudtam, hogy a szobrok a szovjetek birtokában vannak.” – mondta. Számára elfogadhatatlan volt a gondolat, hogy ezek a szobrok ( a gyermekei ) a szovjetek kezébe kerültek. Azt mondta, hogy szeretné látni, ahogy végre hazatérnek, Nyugatra. Pontosan ezt akart hallani Schumacher.
Az autókereskedő látogatása egy a kelet-nyugat közötti bűnügy kezdete volt, melynek mozgatórugói Hitler gazdag csodálói, illegális műkincs kereskedők, és korrupt tábornokok játszottak vezető szerepet, amire csak a berlini Bűnügyi Nyomozó Iroda 2015-ös kivizsgálása derített fényt. A nyomozók főnyereménye Bad Dürkheim-ben, Németország délnyugati kisvárosában vált kézzel foghatóvá, amikor Rainer Wolf üzletember raktárbázisán ütöttek rajta, majd a szomszédos ingatlanát is átkutatták, ahol megtalálták a Eberswalde-i hat szobrot.
A Harmadik Birodalom öröksége:
Ez a dél-németországi nyomozás szalagcímként jött le világszerte, ami nagy vitát váltott ki a Harmadik Birodalom művészeti örökségeinek kezeléséről. Valójában nagyon kevés modern diktatúra vezetett ahhoz a komoly művészethez – vagy amit művészetnek tekintünk – mint ami a nemzeti szocializmus korszakában a bukott festő, Adolf Hitler alatt létrejött.
Mit kellene most tenni ezekkel a vitatott művekkel? Raktárba kellene helyezni őket, vagy ki kellene állítani a nagy nyilvánosság számára? “Minden oldalról és tekintetben vizsgáljuk meg a Harmadik Birodalom művészetét.” – sürgette Giles MacDonogh brit író, a New York Times által lehozott cikkében.
Amikor a nyomozók a Bad Dürkheim-i telephelyet átkutatták, egy acéldobozt is találtak, melyben fotók, levelek, számlák és kézbesítési bizonylatok voltak. Ennek köszönhetően René Allonge-nak, a berlini LKA művészeti nyomozónak sikerült rekonstruálnia azt a hányattatott utat, melyen a szobrok átestek az elmúlt csaknem három évtized alatt, amikor is eltűntek Kelet-Németországból. Az ügyet teljesen át kell világtani és bizonyítékokkal kell szolgálni ahhoz, hogy a német állam benyújthassa igényét a szobrokra.
A Spiegel találkozót kért a három érintett csempésszel, akik a főszereplői voltak az ügynek. Eleinte egyikük sem volt hajlandó beszélni, de végül úgy döntöttek, hogy elmondják a történetüket. Azt mondták, hogy mindez 1989. január 14-én kezdődött, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikke megjelent. A cikket ugyancsak olvasta Rainer Wolf üzletember, aki Nyugat-Németország szívében, Bad Dürkheim-ben élt a Palatinate Forest nevű hegyvidéki természetvédelmi terület szélén, ahol lelkes gyűjtője és rajongója volt a veterán autóknak, a katonai relikviáknak, és a Harmadik Birodalom márvány és bronz szobrainak. Amikor az ingatlanát májusban átkutatták, a berlini nyomozók számos Hitler mellszoborra is bukkantak. Wolf egyik ügyvédje, Thor von Waldstein, aki az 1984-es európai parlamenti választásokon a németországi jobboldali Nemzeti Demokrata Pártba (NPD) lépett be, majd később rendszeresen védte a jobboldali szélsőségeseket. Amikor Wolf 1989. januárjában hallott a nemzeti szocialista szobrokról, azonnal felhívta Helmut Schumacher-t. Az Aachen-i kereskedő kiváló üzleti kapcsolatokkal rendelkezett a keleti blokkban, ahol veterán autókat és régi katonai járműveket vásárolt gyűjtők számára. Wolf az egyik fő ügyfele volt, aki most az Eberswalde-i szobrokat akarta megszerezni magának.
A kockázati tőke:
Schumacher állítása szerint az üzletember átadott neki egy köteg készpénzt, amelyet “kockázati tőkének” nevezett. Mindkét férfi számára egyértelmű volt, hogy ezt megvesztegetési pénznek szánták, hogy előkészítsék az utat a szobrokat a Nyugatra való eljuttatásukhoz. A kereskedő azt mondta, hogy már nem emlékszik a pontos összegre, de ragaszkodott ahhoz, hogy Wolf rendszeresen küldjön neki nagyobb összegeket, általában párnázott borítékokban, amiket a sofőrje személyesen kézbesített neki. Schumacher segítségre szorult, ezért olyan férfihoz fordult, aki jobb kapcsolatokkal rendelkezett a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK). Peter Schmitz, aki abban az időben a nyugat-német Geilenkirchen város közelében élt nem túl messze a holland határtól, uralta a kelet-németországi veterán autók kereskedelmét. Az összes top kategóriás veterán autó és egyéb relikvia csak az ő kezein keresztül mehetett át. Schmitz megígérte, hogy segít. Nagyon jövedelmező üzletnek érezte a szobrok megszerzését – főleg azután, hogy Schumacher elmondta neki, hogy Wolf kész bármit megtenni, hogy megszerezze az áhított szobrokat. Mivel nem ismerte az üzletembert, így csak Schumacher útján tudtak egymással kommunikálni. Schumacher Kelet-Berlin felé vette az irányt. Félt, hogy az újságcikk mások érdeklődését is felkeltik. Schumacher a Friedrichstrasse-n, a Grand Hotelben szállt meg, aminek már ekkor rendszeres vendége volt, és jól ismerte a szálloda antik boltjának eladóit. A bolt üzemeltetője Alexander Schalck-Golodkowski, német politikus. Az NDK Kereskedelmi Minisztériumának osztályvezetője 1956 és 1962 között, 1967 és 1975 között helyettes külkereskedelmi miniszter, 1966-tól 1986-ig pedig a Kommerzielle Koordinierung vezetője. Édesapja szovjet volt, nyolcéves korában fogadta be a Schalck család. A bolt egyik dolgozója Maria Deim, szovjet születésű tolmács, akit a Kelet-Német Nemzeti Népi Hadsereg (NVA) vezérigazgatója vett feleségül. Hans-Werner Deim a moszkvai K. Y. Voroshilov Katonai Akadémián fejezte be tanulmányait, folyékonyan beszélt oroszul és kiváló kapcsolatban állt a kelet-németországi szovjet fegyveres erőkkel. Hans-Werner Deim a cikk írása előtt meghalt, így nem lehetett az ő véleményét is meghallgatni.
Az adomány:
Schumacher szerint az események a következőképpen alakultak: 1989. januárjában a Kelet-Berlinben tett látogatása során Maria Deim-el beszélt az Eberswalde-i szobrokról, és megkérdezte, tud-e segíthet neki ezek beszerzésében. Amikor távozott, becsúsztatott egy borítékot a zsebébe, melyben 10,000 német márka volt a Wolf megvesztegetési pénzéből. Schumacher szerint Deim ezután kapcsolatba lépett a szovjet katonai tisztviselőkkel – természetesen Schalck-Golodkowski bevonása nélkül. A kezdeti válasz negatív volt. A szovjeteket nem érdekelte ez az üzlet. Aggódni kezdtek, hogy a katonai vonal nehogy fasizmussal vádolja meg a vásárlást lebonyolítókat. Pár nappal később azonban Deim jó híreket hozott. Az üzlet nyélbe üthető az 1988. december elején történt, az Örményország északi részét elpusztító földrengés károsultjainak megsegítése címén. Schumacher ezt követően ismét egy öt számjegyű borítékot adott át. Azt mondta, hogy egy pillanatra sem hitte, hogy bármely örmény földrengés áldozata valaha akár egy márkát is látott volna ebből a pénzből.
Schmitz hirtelen szenzációs hírekkel fordult Schumacher-hez. “Megvannak a szobrok”- mondta. “És pénzre van szüksége.” – tette hozzá.
A történet itt kissé kaotikussá vált. Mindkét antik autókereskedő azt állította, hogy ő ütötte nyélbe az üzletet. De mi az igazság? Ez egy olyan kérdés, amelyre – több mint egy negyed évszázaddal később – már nem lehet válaszolni. Amennyiben Schmitz-nek hisszük, akkor nem Deim közbenjárása volt a döntő, hanem egy Oranienburg-i gyártulajdonos közbenjárására köttetett meg az üzlet. Ennek a helyi hulladékkereskedőnek a neve Horst Stragies, aki rendszeresen együtt dolgozott a Schmitz úrral, aki segített a veterán autókat az NDK-ból nyugatra vinni. A történet ezen verziója szerint Stragies az Eberswalde-i katonai bázishoz ment, hogy beszélhessen a tábornokokkal. Számos sikertelen kísérlet után végül zöld utat kapott a magas rangú főtisztekhez, de a szovjetek vonakodtak. Schmitz azt állította, ő vetette fel az örmény megsegítési történetet. Schmitz szerint Stragies-t behívatták a katonai bázisra, ahol folytatta a tárgyalásokat, és végül meggyőzte a szovjeteket, hogy kössenek megállapodást. A végösszeg 20 ezer márka volt, és megmondták neki a pontos dátumot, amikor elviheti a szobrokat. Amikor a Spiegel megkérdezte a Stragies-t, ő mondta, hogy nem emlékszik arra, hogy tárgyalásokat folytatott volna az szovjetekkel, vagy átadott volna nekik pénzt. Az egyetlen dolog, ami biztos, az az, hogy ő és bátyja felvette a hat szobrot Eberswalde-ban, valószínűleg 1989. januárjának végén.
A szovjetek darukkal vártak rájuk, és tucatnyi szovjet katona segített a nehéz bronz szobrokat a két teherautóra pakolni. A két férfi ezt követően az Oranienburg közelében lévő pajtába hajtott, ahol a szobrokat szénába burkolták. Most kezdődött a legnehezebb feladat. A szobrokat zavartalanul kellett nyugatra szállítani. Mivel azonban túl nagyok voltak ehhez, Schmitz konzultált Schumacher-el, és a két férfi egyetértett abban, hogy a szobrokat darabokra kell vágni. Az NDK-ban tett következő látogatása során Schmitz magával vitt egy Makita elektromos fűrészt, átadta Stragies-nek, és a két testvér nekilátott. Hónapokig minden este a pajtában darabolták a szobrokat. Csak a fejek, a kezek és a lábak maradtak érintetlenek.
Csempészet Nyugat-Berlinbe:
Az apróra vágott bronz darabokat volt a legkönnyebb átcsempészni. Schmitz a veterán autókba rejtve darabonként szállította át őket Nyugat-Németországba. Amikor a határőrök a bronzdarabokról kérdezték, Schmitz azt mondta, hogy a régi autók csere alkatrészeit öntik ki a fémhulladékokból. A fejekkel és a nagyobb végtagokkal azonban még akadtak problémáik. Schumacher-nek volt egy lakása Kelet-Berlinben. Itt szürke takarókba tekerték a fejeket és a többi nagyobb részt, majd a Tegel repülőtér egyik limuzin szolgáltatójával beszélt, hogy visszafelé is tudnának-e segíteni a csempészésbe. A válasz az volt: “Ez sem probléma!”
Az elkövetkező hetekben a fejeket, a kezeket, a lábakat és a patákat külön-külön csempészték a város nyugati felére, nagy fekete DDR-s Volvo csomagtartójában, majd egy kemping utánfutó-kereskedő helyiségében tárolták a nyugat-berlini Wilmersdorf kerületben. Schumacher 1000 márka kenőpénzt fizetett minden fordulóért. 1989 őszére, háromnegyed évvel azután, hogy Stragies felvette a szovjetektől a szobrokat, a nemzeti szocializmus eme művészeti alkotásait újra összeillesztették Nyugaton – gyakorlatilag mindegyik részt tökéletesen összeillesztve. Mielőtt az egyes darabokat Bad Dürkheim-be Wolf-hoz vitték volna, Schumacher takaróba tekerte a két izmos férfi fejét, becsomagolva az autója csomagtartójába tette őket, és Düsseldorfba hajtott velük. Utoljára még meg akarta megmutatni Breker-nek a “gyermekeit”. A régi szobrot megérintették az öreget.
Az illegális üzlet:
Az elkövetkező néhány évben Wolf sok pénzt költött a hat szobor gondos restaurálására. Schumacher becslése szerint ügyfele 500 000–750 000 márkát költött a vásárlásra, a szállításra és a megvesztegetésre. Schumacher, Schmitz és Stragies állításai nem minden ponton állnak összhangban egymással, ám egyetértenek egy dologban. Mindhárom férfi azt állítja, hogy mindig biztosak voltak egy dologban: az üzlet illegális volt, és kenőpénzeket fizettek a szobrok megszerzéséért.
A berlini nyomozás végül megállapította, hogy a szobrok a német kormány tulajdonát képezik. Wolf ezt a végzést bírósági per útján megtámadta. Wolf ügyvédje a Spiegel-hez elküldött megjegyzésében megírta, hogy a bronzszobrokat “törvényesen szerezték meg darabolt áruként az Eberswalde garnizonból 1988-ban, a helyi szovjet parancsnok igazolásával, amely szerint a tételek a színesfém megfelelő újrahasznosításának céljából kerültek Németországba. Az adomány pedig az akkori Örményországban zajló földrengés áldozatainak megsegítését szolgálta.”
A Berlinben kiállított műalkotások:
Az ügy most a berlini ügyészség kezében van. A jogi szakértők úgy ítélték meg, hogy Wolf nem állítható bíróság elé, mivel az ügy már minden vonatkozásában elévült. Eközben Wolf ügyvédje kijelentette, hogy ügyfele nem ismeri „a lopott áruk vétele/csalás” állítólagos bűncselekményének elkövetését az úgynevezett „Horse Affair ügy” kapcsán, és tartja magát az álláspontjához, miszerint ezek az állítások hamisak. Amint az ügyészek lezárják a nyomozást, a labda Monika Grütters német kulturális miniszter asztalára kerül, aki a következő évre Angela Merkel kancellár konzervatív Kereszténydemokrata Egyesületének (CDU) minisztere lesz, és aki néhány szobrot szeretne látni a berlini Történelmi Múzeum Terror Dokumentációs Topográfiai tárlatán.
“Annak érdekében, hogy megbékéljünk a nemzeti szocialista diktatúrával, véleményem szerint alapvető fontosságú ezen műalkotások bemutatása – mondja Grütters -, hogy lehetővé tegyük kritikus megközelítésünket a nemzeti szocialista állam művészetéhez, annak létrehozásához és instrumentalizálásához a nemzeti szocialista rendszeren és ideológián belül.”
